- Mellőzd már a hülye megjegyzéseidet.. – nézett rám szúrósan Bill
- Áh, hagyd csak Bill. Hozzászoktam már az ilyen bunkókhoz.. van pár az ügynökségnél. – mi?! Ez a csaj most engem becsmérel?!
- Áh, hagyd csak Bill, meg sem szólalok többet, túl kényeskedő emberrel állok szembe, még viccelni sem lehet.. – azzal elindultam a kávéautomata felé, amit még a folyosón láttam, mikor idejöttünk Billel.

*

- Mindig ilyen? – néztem nagy szemekkel Billre
- Utálja ha kioktatják.. – nézett rám mindentmondóan
- ..de ne érezzem, hogy nekem kell bocsánatot kérnem, igaz?
- Pontosan. – megmosolyogta azt, hogy így kitaláltam, mire céloz.
- Hát jó. Ha a kiskirályfi visszatér, körbevezetlek titeket. Bár gondolom őt jobban érdekli a hátsóm, mint ez az egész kóceráj, de mindegy.
- Ebben van valami – olyan jóízűen nevetett a tényeken, hogy mindenki minket nézett
- Te aztán tudsz nevetni – mosolyogtam én is
- Csak kell a jó társaság - viszonozta

Nem egészen 5 perc múlva Tom bukkant fel a folyosó végéről. Normál esetben egyébként díjaztam volna a sértődést megelőző poént, de ez most nem az a hely, nem az az idő, és nem csak ketten vagyunk.

- Akkor talán körbe is vezethetnél, nem? – nézett rám a gondolataim központja.
- Eröltess már magadba egy kis jómodort – Bill csak úgy savazta a bátyját.
- Mondom, hogy hagyd csak. Hozzászoktam. – megejtettem egy bűbájos mosolyt feléjük, és elkezdtük felmérni a terepet.

Billt abszolút érdekelte a dolog, mindig pontosan megfigyelt mindent, amit mondtam vagy mutattam. Láttam a csillogást a szemében. Írtó édes látvány volt.
Ellenben Tommal. Érdektelennek mutatta magát, mint akit egy másodpercig sem érdekel ez az egész, a dekoltázsomon és a fenekemen kívül. Persze hízelgő volt magamonérezni a tekintetét, de jobban örülnék, ha nem lenne ilyen gyerekes..
Hamar körbevezettem őket, így leültünk egy kávéra a büfében.

- Annyira más a színfalak mögül nézni, mi hogy fog történni. Mindenki pánikol, percenként jár wc-re, de amint a kifutón vannak, vérprofik lesznek, és az idegesség egy másodpercig sem érzékelhető rajtuk. Olyasmi hangulat uralkodik itt, mint a mi koncertjeink előtt. – Bill
- Van hasonlóságalap.. – mosolyogtam rá – elvégre színpadon vannak ők is, díszkivilágításban, miközben több tízezer ember nézi a legapróbb mozdulataikat is.
- Egy különbség. Rájuk nemhiszem, hogy a sorokban ülő emberek annyira ráizgulnának. Ellenben a rajongóinkkal. – szólalt meg végre Tom is.
- Igen. De azt is nézzük szempontnak azért, hogy nálatok a korhatár úgy 10 és 18 közt állapodik meg. Nálunk olyan 30 és 40 közt. Most, hogy ezt is túltárgyaltuk, talán vágjunk bele másik témába. Iszonyúan örülök, hogy eljöttetek. – néztem rájuk felváltva. Tom talán levolt kicsit sokkolva, de az arca meg sem rezzent. Bill viszont csillogó szemekkel meredt rám.
- Semmit nem tettem volna ma szívesebben. A Prada az egyik kedvenc márkám.
- Tökéletesen passzolnak a letisztult kiegészítőink az extravagánzs öltözködésedhez. Pont ezért felhozom most a másik témát is, amiért itt vagy... Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha az új kollekció pár táskájával és sáljával csinálnánk egy promofotózást? Mintha a szája is tátva maradt volna.
- Azonnal felhívom Davidot, és akkor egyeztethettek. Természetesen vállalom. – azzal tapsikolva odébbment tőlünk.
- Hm. Jó reklám neked az öcsikém, ugye? – nézett rám kutatóan Tom.
- Féltékeny vagy?
- Ugyanmár. Jövőhéten megyek a Reebok-hoz modellnek.
- Akkor nemértem a fennakadásod. – jelentősségteljesen néztem rá.
Azthiszem, ezután a mondat után nem is beszéltünk többet. Csöndben vártuk vissza Billt.

[vissza a menübe]   [előző rész]   [következő rész]